Gyerekekkel foglalkozni és labda közelében lenni – nekem ez a kettő a legfontosabb

Interjú Kertész Ákossal, a Bevezetés a sportba program futballedzőjével

Sepsiszentgyörgy Önkormányzata a Királypingvinek Sportegyesülettel együttműködésében 2017 októberében indította a Bevezetés a sportba elnevezésű programot, amelynek részeként a város összes tanintézményének nagycsoportos és elemi osztályos tanulói a tanév idején heti egy alkalommal ismerkednek a sporttal a Sepsi Arénában és a városi uszodában. A programban mintegy 3 600 gyermek vesz részt, akiket játékosan nevelnek a sportra, mozgáskoordinációt, egyensúlyt, helyes testtartást tanulnak annak érdekében, hogy a mozgás hosszú távon is az életük részévé váljon. A program nagyon népszerű a gyermekek körében, mi pedig interjúsorozatban mutatjuk be az oktatókat.

Mondj néhány szót magadról.

– Kertész Ákos vagyok, a Sepsi OSK-nál vagyok edző, az U16-os korosztálynál. Az Aréna-programban idén ez már a második ciklus, amelyet októberben kezdtünk el. Úgy vélem ez egy óriási lehetőség a gyerekek számára, hogy majdnem minden sportba belekostóljanak, amelyek a sepsiszentgyörgyi sportéletet meghatározzák.

Mesélj arról, hogyan zajlik egy edzés.

– Tavaly tudtunk edzésnek nevezhető tevékenységet folytatni, mert kint voltunk a nagy teremben, most itt a kicsi teremben elosztjuk a gyerekeket három szigetre és tíz percenként “átvonatoznak” egy másik szigetre. A program keretén belül olyan gyakorlatokat végzünk, ahol nagy szerepet kap a labdavezetés, ezek elősegítik, hogy minél jobban megszeressék a labdarúgást, szokjanak hozzá a labdához. A gyakorlatok során használunk egy Sense-ballnak nevezett speciális labdát, amely elősegíti, hogy a kis focisták minél többször érjenek labdához és a helyes labdaérintési technikát is elsajátíthassák. Próbálkozunk minél színesebb és szórakoztatóbb gyakorlatokkal érkezni, ezzel is a foci felé terelve a sportolni vágyó gyerekeket.

Milyen gyerekekkel dolgozni? Tapasztaltál-e már valamilyen fajta fejlődést amióta elkezdődött a program?

– Nehéz, viszont az edzői szakmában kihívások nélkül nem lehet dolgozni. Ha egy vagy két hónapja kérdeztek, lehet mást mondtam volna, viszont jelen pillanatban óriási a fejlődés. Amit látok azokkal, akik a tavaly is voltak, hogy már-már kezdenek úgy hozzáérni a labdához, ahogy elvárjuk egy focista kisfiútól vagy kislánytól. A labdára nem úgy tekintenek mint egy guruló tárgyra és futnak utána. Lassan már elkezdik ők irányítani és elmondhatom, hogy meglepően ügyesen. A mozgásuk sokkal koordináltabb, nem annyira szétszórt. Biztos vagyok benne, hogy ebből a programból is kerülnek majd ki jövőbeli focisták, kitartás kell, fontos, hogy küzdjenek, járjanak edzésekre és ne adják fel soha! Természetesen ahhoz, hogy focista váljék belőlük, nem elég a heti egy alkalom. Ezért minden focizni vágyó gyereket  szívesen látunk a Sepsi OSK-nál. 

Mit szeretsz a munkádban a legjobban?

– Gyerekekkel foglalkozni és labda közelében lenni – nekem ez a kettő a legfontosabb. Számomra nem egy munka, amikor délutánonként edzésekre kell menjek. Bármilyen rossz kedvem van, vagy akár bal lábbal keltem, teljesen megfeledkezem róla, amikor az öltözőbe belépek és egyforma Sepsi OSK-s edzőfelszerelésben látok mosolyogni 20-24 gyereket. 

Milyennek látod a Sepsi Aréna szerepét a város életében?

– Meghatározó, mivel ez az egyedüli fedett sportcsarnok, amelyik ekkora kapacitással rendelkezik, hogy be tud fogadni ennyi gyereket. Van a Szabó Kati Sportcsarnok, de oda nem lehetne ennyi gyereket bevinni. Vannak még az iskolák tornatermei, de azok is kicsik ehhez a programhoz. 

Van-e olyan kedves történeted, amelyet szívesen megosztanál?

– Természetesen van, mikor gyerekekkel foglalkozol, naponta történik valami érdekes. Tavasszal történt, hogy bejött egy csoport a nagyterembe és volt három kisfiú, akik sírtak és nem szerették a labdát. Nagyon meg voltak ijedve, hogy milyen nagy ez az épület, milyen magas, és ők mennyire félnek. Elmondták, hogy a tetőtől félnek, mert olyan óriási és magas. Elmeséltem nekik, hogy az azért van, hogy ha süt a nap, akkor ne érjen annyira és ha esik az eső, akkor ne ázzatok meg. Ők csak pityeregtek. Kérdeztem, hogy akkor nem akartok focizni sem? Amikor elkezdtünk focizni, a három közül kettő annyira megbarátkozott a helyzettel, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy be vannak állva a csapatba és fociznak. Érdekes élmény volt, itt is látszik, hogy a gyerekeknek egy focilabda kell, és elillan minden félelmük. Pár hétre rá, az egyik kisfiút láttam a szüleivel a Sepsi OSK edzőközpontjában, nem volt időm megállítani őket, de talán nem is emlékezne rám. Viszont csak remélni tudom, hogy a világ egyik legnépszerűbb és legérdekesebb sportját választotta, a labdarúgást.